A most következő helyszín, talán az egyik legismertebb kényszermunkatábor volt a Szovjetunió történelmében, 2015-től pedig a történelmi és kultúrális világörökség részeként tartják nyilván.
A tábor romjai az Oroszország északkeleti részén található Uszt-Omcsugtól nagyjából 55 km-re északra fekszenek.
1936-ban egy bizonyos Flerov geológus kutatásai közben ónlerakódást fedezett fel a területen. A Szovjetunió ezért elrendelte a terület részletes felmérését, azért, hogy érdemes-e a kitermelést megkezdeni. Az előzetes felmérés körülbelül 10.000 tonna fémkészletet mutatott, így haladéktalanul létrehoztak egy bányát és egy hozzá tartozó tábort. Már két évvel később, 1938-ban a bányának a Szovjetunió uránérc termelésének az 58%-át kellett volna adnia. Arról azonban nincs adat, hogy ez sikerült volna a bányászoknak. A második világháború előtt csupán 20 ember dolgozott a bányában, de mikor vége lett a háborúnak az itt dolgozók száma drámai növekedésnek indult. Ez annak volt köszönhető, hogy a Szovjetunió atomprogramjához egyre több uránra volt szükség és ez a helyszín volt az egyik legnagyobb uránlelőhely az országban. Azért, hogy a megnövekedett létszámot legyen hol elhelyezni, az 1950-es években több más tábor is létrejött a közelben (pl.: Dizelnaja, Sopka, Centralnij). Az uránbányában ekkor már nagyjából 2000 ember dolgozott, de ez a szám akár több is lehetett, mivel a pontos számot sehol nem jegyezték fel, így csak a túlélők elmondásából következtetnek a tábor nagyságára.
Az itt dolgozó embereknek nagyon kemény munkájuk volt, de az összes kényszermunkatábor közül itt kapták a legjobb ellátást. Azonban sokszor még ez az ellátás is csak az éhhalál ellen volt elég az emberek számára.
Az 1960-as évek közepére már egyre kevesebb uránércet tudtak bányászni, ezért a tábort fokozatosan felszámolták. Utoljára 1972-ben említik meg a kényszermunkatábort, mint lakott települést. Azért, hogy ne maradjon nyoma a tábornak utasították az őröket, hogy semmisítsék meg az épületeket és minden egyéb dolgot amit nem tudnak elszállítani. A faépületeket felgyújtották, azonban nagyon sok létesítmény érintetlen maradt, egészen a Szovjetunió bukásáig. Ekkor ugyanis, egyre több ember kezdte el felkeresni a régi kényszermunkatáborok helyszíneit, legfőképpen fémek és egyéb értéktárgyak után kutatva.
Érdekességek:
Az elhagyatott területen gyenge sugárzás mérhető, ezért nem ajánlott hosszabb ideig az ott tartózkodás. Nem ajánlott továbbá, vizet inni a helyi vízlelőhelyekből, szikla vagy kavics darabokat elhozni, illetve gombát vagy bogyós gyümölcsöket enni.
A táborhoz tartozik egy legenda is. Egykor az itt legeltető rénszarvas pásztorok arra lettek figyelmesek, hogy a közeli patakparton több csontdarab fekszik szétszórva a földön. A pásztorok babonásak voltak, ezért a csordát azonnal elterelték onnan, nehogy egy fertőző betegséget kapjanak el az állatok. Sajnos már késő volt, ugyanis azok a szarvasok melyek akkor ott voltak a parton, ismeretlen fertőzést kaptak, először a lábukon levő szőr hullott ki, majd elkezdtek kiszáradni és végül elpusztultak. A rénszarvas pásztorok azóta "Halál-völgyének" nevezik a területet és a mai napig messze elkerülik.
A tábortól nem messze található egy temető, körülbelül 250 jelöletlen sírral.
A munkások nagy része az enyhe, de folytonos sugárzás vagy a gyakori bányaomlások miatt vesztette életét.
A kényszermunkatábor létrehozása Lavrentyij Berija szovjet politikus nevéhez köthető, róla és az ő elhagyatott szellemdácsájáról az alábbi posztban olvashatsz. A kényszermunkatábortól nem messze levő atomrakéta állomásról pedig itt olvashatsz. A híres amerikai Athens Lunatic Asylum, avagy az elmegyógyintézet amelyben Billly Milligant is ápolták
Források:
meduza.io
russia.travel
rusue.com
theculturetrip.com
NKVD archívum
Leona Toker: Return from the Archipelago: Narratives of Gulag Survivors, Indiana University Press, 2000
Adam Hochschild: The Unquiet Ghost, New York, 1994