2022. január 06. írta: GhostTown

Port Vlagyimir, a szovjet haditengerészet elhagyott kikötője

Port Vlagyimir, Oroszország északi részén a murmanszki régióban fekszik egy kis szigeten, amelyet valaha a környéken élő számik "shalimnak" vagyis "istennek" neveztek. Az itt élő számi törzsek egészen 1608-ig teljesen függetlenek voltak, ám ekkor a szigetet a közeli ortodox egyház területéhez csatolták és megpróbálták megtéríteni az eretnekeknek nyilvánított számi törzseket. A számik eleinte nem hagyták magukat, de idővel az egyháznak sikerült megtéríteni a törzseket. 1868-ban II. Sándor cár megkísérelte a területet az Orosz Birodalomhoz csatolni, ezt úgy akarta elérni, hogy 10 évig minden embert aki ide költözött felmentett az adófizetés, katonai szolgálat és egyéb kötelezettségek alól. Mivel a sziget vámmentességet is kapott, ezért egyre több keresekdő is települt ide. 1870-ben II. Sándor cár és fia, a későbbi III. Sándor partraszálltak a Shalim szigeten, hogy szemügyre vegyék a sziget adottságait. A fiatal cár körbehajózta a kis szigetet és javaslatot tett arra, hogy építsenek ki egy hadiflottának is helyt adó kikötőt. Néhány évvel később Herman Gebel bálnavadász céget alapított a szigeten. Ekkor egy bálnafeldolgozó üzem is kiépült a szigeten, 30 szobás fogadóval, kikötővel, és minden a bálnafeldolgozáshoz szükséges épülettel. 1883-ban pedig Vlagyimir Alekszandrovics nagyherceg utasítására templomot építettek a szigeten, amelyet a legmagasabb hegyen húztak fel. Az addig Geretikinek nevezett kikötőt a nagyherceg tiszteletére 1885. november 15-én Port Vlagyimirra keresztelték át. A szigeten az 1905-ös orosz népszámlálás alkalmával a szigeten két nagy lakóépület, egy fürdőház és több raktár is volt. A kikötő és a sziget népességének növekedése a szovjet hatalomátvétel után indult igazán növekedésnek. Mivel a murmanszki régióban működő 24 GULAG-tábor közül egy a szigeten kapott helyet ezért a lakossága az 1930-as években egyre jobban nőtt. 1938-ban már 754 fő lakta a szigetet. Az 1940-es évekre már iskola és kórház is épült a szigeten, amelynek a legfőbb bevételi forrása a halkereskedelem volt. Ekkorra a cári időkből már szinte semmi sem maradt meg, csupán a semmibe vezető utak a hegyekre (az egykori templomhoz), vagy a bálnafeldolgozó üzem romjai. Az 1950-es évekre már pékség, mozi, színház, halfeldolgozóüzem és egyéb boltok épültek ki. Az 1959-es népszámlálás szerint a lakossága már mintegy 2000 főre duzzadt. A Szovjetunió a rideg északi tájakon is elkezdett ún. Hruscsov-házakat építeni, melyek már melegvízzel és radiátorokkal is el voltak látva, szemben az addig épült egyszerű faházakkal. A hidegháború kiéleződése és a Skandináv államok csatlakozása a NATO-hoz arra ösztönözte a Szovjetuniót, hogy erősítse meg a tengeri flottáját északon. Ezért az 1960-as években egyre több hadihajó érkezett a kikötőbe, mígnem 1969-ben a civil lakosságot erőszakkal kitelepítették a szigetről. A lakosokat egy nap alatt telepítették ki a szigetről, amely ezután egy zárt katonai bázissá vált, ahova engedély nélkül senki nem tehette be a lábát. A lakosokat mindenüktől elszakították, de leginkább a temetőtől való elszakítás volt a legmegrázóbb, főleg az idősebb korosztály számára, akik addig szinte havi rendszerességgel látogatták meg elhunyt szeretteiket. Az ide érkező katonatiszteknek új lakóházak épültek, a családjukkal együtt érkező katonáknak pedig többemeletes panelházakat húztak fel a kikötőben. Az áramot a szárazföldről vezették át egy földalatti kábelen. Mivel középiskola nem volt a szigeten ezért a diákokat reggel és délután külön hajó vitte a szárazföldre. A szigeten minden békés volt, a katonák szerettek itt élni, mivel nyugodt és kellemes volt a szolgálat. Azonban a peresztrojka és a Szovjetunió felbomlása után a haditengerészet leépítése történt meg, így a kis szigeten levő kikötőt is idővel elkezdték elhagyni. A város elnéptelenedése 1994-ben vált hivatalossá, amikor az immár új vezetés megszűntette az itt állomásozó katonai egységet és a várost tulajdonképpen magára hagyta. A szigetnek 1995-től kezdve nincs állandó lakója, pedig az épületek még a mai nap is állítólag lakható állapotban vannak, a víz és áramszolgáltatás pedig bármikor egy kis felújítással újra megindítható. A várost végül 2007-ben végleg kitörölték a hivatalos városi listából, mondván az már több mint 10 éve lakatlan ezért nincs értelme városként hivatkozni rá. Az egykori lakosok és a leszármazottak minden évben összegyűlnek a szigeten egy megemlékezés alkalmára. Az épületek pedig hiába lakható állapotban vannak a kormányzat nem tervezi újabb lakosok beköltöztetését, vagy a lakosok visszatérésének segítését.

További elhagyott helyekről olvashatsz: A szovjet "Dűne" hotel elhagyott épülete, egy elhagyott szovjet rakétabázis mindennapjai korabeli fotókon, vagy egy elhagyott amerikai elmegyógyintézet, amelyet kísértetek járnak.

Elhagyott szovjet határőrállomás és kistelepülés az orosz-lengyel határon az erdő közepén